A nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeum egyik legkülönlegesebb gyűjteménye egy elzárt terem, ahol a látogatók az ókori Róma nyers, szókimondó és gyakran meghökkentően merész erotikus művészetével szembesülhetnek. A gyűjtemény szigorúan csak 18 év felettiek számára elérhető, azonban sok érdekes dologra világít rá az ókori rómaiak szexualitásával kapcsolatban.
Szexualitás az ókori Rómában
A nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeum külön galériája, a „Gabinetto Segreto", vagyis a Titkos szoba olyan mozaikokat, szobrokat és használati tárgyakat rejt, amelyek rávilágítanak, milyen természetességgel viszonyultak a szexualitáshoz az ókori Rómában – legyen szó szerelemről, vágyakról vagy éppen vulgáris humorral átszőtt fallikus szimbólumokról.
A gyűjtemény a Pompejiben és Herculaneumban talált, Kr. u. I. századból fennmaradt római erotikus művészet anyaga, melyet 1821-ben különítettek el önálló kollekcióként.
A falakon pajzán freskók, mozaikképek láthatók, a tárlókban antik szobrok, illetve számos olyan használati eszköz, mint tálak, amforák, olajmécsesek, amelyek szexuális témát ábrázolnak. A legkülönlegesebbek azok a kis bronz tintinnabulumok, vagyis szélcsengettyűk, amelyek apró szárnyas falloszokat ábrázolnak.
Szexualitás tabuk nélkül
A modern társadalmak sokszor prűdnek vagy visszafogottnak tűnhetnek az ókori Rómához képest. A rómaiak számára a szexualitás az élet természetes része volt, amely nemcsak a magánéletet, hanem a vallást, a művészetet és még a gazdaságot is áthatotta.
A fallosz, mint a termékenység és szerencse szimbóluma, gyakran díszítette az otthonokat, utcákat és még a katonai táborokat is. Távolról sem sértőnek, obszcénnek szánták, sokszor még csak nem is erotikusnak tekintették őket, hanem kizárólag a gonosz szem elleni védekezés gyanánt.
A már említett tintinnabulumok többnyire ityphallikus figurák (a művészettörténetben álló férfiasságú alakok elnevezése), vagy egyenesen apró, szárnyas falloszok voltak, amelyekről úgy gondolták, hogy megvéd a szemmelverés ellen, szerencsét és jólétet hoz.
A tintinnabulumokat ajtóamulettként, de igazi ajtó csengőként is használták, ahol a csengettyűk szerepe a gonosz szellemek távoltartása volt.
Bordélyházak és szerelmi praktikák
Pompeji romjai között járva a látogatók ma is megtekinthetik az egykori bordélyházak (Lupanar) falait díszítő erotikus freskókat, amelyek a korabeli „szolgáltatások" palettáját mutatják be.
Ezek az ábrázolások nemcsak a prostitúció hétköznapiságát tükrözik, hanem a rómaiak pragmatikus hozzáállását is a szexualitáshoz. Egyes mozaikok és falfestmények nem csupán dekorációs célt szolgáltak, hanem egyfajta vizuális „menü" szerepét is betölthették a betérő vendégek számára.
A pompeji Lupanar két szinten 5-5 szobával, vagyis cubiculával, erkéllyel és egy latrinával állt a betérő vendégek szolgálatára. Falain az árlista, illetve a különféle szolgáltatások is olvashatók. Az alacsonyabb árkategóriában a szolgáltatás nem volt drágább, mint egy kenyér.
Noha a Birodalmon belül Pompeiben volt a legolcsóbb a szex, még egy alacsony árú prostituáltnak is több mint háromszorosa volt a fizetése, mint egy képzetlen városi munkásnak.
A futtatókat, striciket ugyanakkor becstelennek, erkölcstelennek tartották, a római polgárok számára ez a jó hírnév és az állampolgársághoz kapcsolódó számos jog és kiváltság elvesztését jelentette. Ettől függetlenül létező jelenség volt, melyet többnyire rabszolgák, vagy felszabadítottak folytattak.
Rómában a tehetős asszonyok körében közkedveltek voltak a színészek, a táncosok és a gladiátorok is, akik szintén gyakran nyújtottak fizetős szexuális szolgáltatásokat.
Erotika a mítoszokban és vallásban
A római vallás és mitológia is bővelkedett erotikus elemekben.
Pán, a pásztorok állatias istene, a hatalmas falloszáról felismerhető Priaposz, aki a termékenység istene, vagy Vénusz, a szerelem és szépség istennője mind azt mutatják, hogy az ókori rómaiak a szexualitást az isteni rend természetes részének tekintették.
Az ókori római vallásban és mágiában a fascinus, vagy fascinum az isteni fallosz megtestesülése volt. A szó utalhat falloszképekre és amulettekre, valamint azokra a varázslatokra, amelyekkel isteni oltalmát idézik.
Érdekesség, hogy az angol „fascinate" (elbűvöl) szó végső soron a latin fascinumból és a hozzá kapcsolódó fascinare igéből származik: „használni a fascinus erejét", vagyis „varázsolni", ebből következően „elvarázsolni, elbűvölni".
A köztársaság idejéből ismert fascinus populi Romani kultuszát, a fallosz szent képét – amely az állam biztonságának egyik záloga (sacra Romana) volt – a római Vesta-szüzek ápolták, akik maguk Róma szent tűzhelyének és lángjának szűz istennőjének szűz papnői voltak.
De számos ünnepen is feltűnik a valláshoz kapcsolódó szexualitás, így például Lupercalia ünnepén a fiatal férfiak meztelenül futottak végig Róma utcáin, hogy bő termést és termékenységet biztosítsanak.
A Dionüszosszal vagy Bacchusszal azonosított római isten ünnepén pedig minden évben fallikus képet vittek körmenetben, azzal a céllal, hogy megvédjék a mezőket a fascinatiotól, a varázslattól.
A római erotika öröksége
Bár a kereszténység térhódításával a nyílt szexualitás ábrázolása háttérbe szorult, az ókori Róma erotikus művészete máig izgalmas lenyomata egy olyan kultúrának, amely nem szégyellte a vágyait.
A nápolyi múzeum Titkos termének látogatói ma is elmerülhetnek ebben a világban, ahol a szexualitás nem bűn, hanem az élet természetes, olykor humorral átszőtt része volt.
