Pápua Új-Guinea elszigetelt felföldjén az anga emberek ősi, bizarr rituálét őriznek: őseik holttesteinek füstölését. A kívülállók számára groteszknek tűnő balzsamozási forma régóta foglalkoztatja a kutatók képzeletét, miközben a rituálé eredete és a hozzá kapcsolódó történetek homályba vesznek. A kannibalizmus földjén füstöléssel mumifikált holttestek titokzatos múltja és törékeny jelenléte a természeti erők és az emberi beavatkozás veszélyeivel néz szembe.
Pápua Új-Guinea groteszk és hátborzongató titkai
Az anga emberek Pápua Új-Guinea Aseki körzetében élnek, egy olyan elszigetelt, peremvidéki felföldi régióban, amely annyira távol esik a modern világtól, hogy még a rendszeres köd is a szellemek üzenetének számít. Ők egyben az ősi világ egyik legbizarrabb rituáléjának, őseik füstöléssel mumifikált holttesteinek megőrzésének örökösei is.
Aseki füstölt holttestei, amely egy, a kívülállók számára rendkívüli és groteszk balzsamozási forma, több mint 100 éve foglalkoztatja az antropológusok, írók és filmkészítők képzeletét. De eddig csak kevesen tudták elválasztani a tényeket a fikciótól.
A kannibalizmus földjének füstöléssel mumifikált holttestei
Hogy kiderítsem, mikor kezdődött ez a gyakorlat – és miért kezdték az anga emberek halottaikat mumifikálni egy olyan vidéken, ahol korábban a kannibalizmus volt az általános, bevett szokás –, elutaztam Laébe, Pápua Új-Guinea második legnagyobb városába. Ott találkoztam Malcolm Gauthier-val, a Niugini Dirt terepmotoros cég idegenvezetőjével.
Utunk két napig tartott, egy éjszakai megállóval Bulolóban, az 1930-as évekbeli aranyláz városában. Minél beljebb motoroztunk a szárazföldön, annál rosszabb lett az út: a kátyúk, a sáros keréknyomok és a folyami átkelések csontrázó váltakozása, amelyek közül néhányon fatörzsből vájt csónakokra volt szükség az átkeléshez.
Amikor elértük Angapengát, egy Laétól nagyjából 250 km-re délnyugatra fekvő falut, egy csoport gyerek egy hátborzongató völgyre néző helyre vezetett át minket.
Ez az Aseki körzet több tucatnyi lelőhelyének egyike, ahol füstölt holttestek találhatók, bár a legtöbb pontos helye az idő múlásával feledésbe merült. Ráadásul az angapengai múmiák a legkönnyebben megközelíthetők, csupán egy rövid sétára találhatók az úttól.
Miután leparkoltunk, egy Dickson nevű férfi közeledett hozzánk, aki azt mondta, hogy ő a hely gondnoka, majd tok pisin nyelven – a német, angol és őshonos melanéz nyelvjárások színes kreol nyelvén – beszélve gigantikus belépődíjat követelt.
Gauthier lealkudta az összeget egy mindkét fél számára elfogadható szintre, majd több tucatnyi gyerek kíséretében útnak indultunk utunk utolsó szakaszára: egy fáradságos félórás mászásra a
csalánnal és pókhálókkal teli dzsungelben.
Ahol az ösvény annyira meredek és benőtt volt, néhol négykézláb kellett másznunk. Aztán eltűnt a lombkorona alatt, és megkerült egy gerincet, ahol egy agyagfal meredeken emelkedett a magasba. Ott, egy kis mélyedés alatt a sziklán, voltak a füstölt holttestek.
„Borzalmasabb, mint amit valaha is elképzeltem"
A múmiák borzalmasabbak voltak, mint amit valaha is elképzeltem. A vörös agyaggal bekent testek a bomlás különböző fázisaiban voltak, csontvázaikhoz száraz bőrdarabok és izmok tapadtak. Néhányukon még voltak hajtincsek és teljes körömsorok, a halál után tovább nőve, begörbülve.
Arckifejezésüket mintha egyenesen egy hollywoodi sikoltozó horrorfilmből kölcsönözték volna, teljes fogsorral és a koponyájukból kidülledő szemgolyókkal. Az egyik holttesten, egy nőn, egy csecsemő füstölt teste volt a mellkasához szorítva.
Összesen 14 holttest volt, bambusz állványokon életszerű testhelyzetekben elrendezve, vagy nagy kosarakban magzatpózban összekuporodva. Négy holttest csontkupacokká bomlott, koponyájuk a törmelék között a törött bambuszdarabok közül látszott ki.
A múmiák megközelítése nehéznek bizonyult. Nem volt sík talaj, amin állni lehetett volna, és többször is elvesztettem az egyensúlyomat. Amikor Gauthier közel ért a holttestekhez, megcsúszott és a bambuszállványba kapaszkodott, majdnem az egész szentélyt a lenti dzsungelbe rántva.
Egy Aseki egy másik falujában, Kokében forgatott National Geographic dokumentumfilmből tudtam, hogy a testeket ritkán viszik a falvakba felújítási munkákra. Gauthier viszont azt mondta, hogy egy évtizeddel ezelőtt látta ezeket a múmiákat a laei Morobe Show-n kiállítva.
Megdöbbentett viszont az a gondolat, hogy ezeket a törékeny és felbecsülhetetlen értékű leleteket egy platós teherautó hátuljára rakják, és több mint 250 km-en keresztül zötykölődnek a rossz utakon. Már itt is fennállt a veszélye annak, hogy ügyetlen turisták, sírrablók vagy az időjárás tönkreteszi őket. De egy nagyobb vihar vagy földcsuszamlás is könnyen elvihetné őket.
Időben és nyelvi nehézségek közepette elveszett történetek
A múmiákról ismert legtöbb információ hallomásokon, túlzásokon vagy a képzelet szüleményein alapul. Még a helyiek is, akikkel beszéltem – Dickson, egy Loland nevű lelkész és egy Nimas nevű tanár – látszólag különböző történeteket meséltek a rituálé eredetéről.
A füstölt holttestekről szóló első dokumentált beszámoló Charles Higginson brit felfedezőtől származik 1907-ből – hét évvel az első világháború kezdetét megelőzően.
Dickson szerint azonban a mumifikálás gyakorlata az első világháború idején kezdődött, amikor az anga emberek megtámadták az Asekibe érkező első misszionárius csoportot. Az ő dédapját, az egyik holttestet, amelyet a szikla alatt láttunk, a misszionáriusok önvédelemből lőtték le.
Dickson elmondta, hogy az esemény egy sor megtorló gyilkosságot indított el, amelyek akkor értek véget, amikor a misszionáriusok sóval ajándékozták meg a bennszülötteket, akik ezzel kezdték el bebalzsamozni halottaikat. Hozzátette, hogy ez a gyakorlat csak egy generáción át tartott, mivel a misszionáriusok második hulláma sikeresen áttérítette az anga embereket a kereszténységre.
Loland és Nimas megerősítették, hogy a füstölt holttest rituálé 1949-ben ért véget, amikor a misszionáriusok szilárdan megvetették a lábukat Asekiben.
De Dicksonnal ellentétben Loland és Nimas azt mondták, hogy a mumifikálást az anga emberek évszázadok óta gyakorolták. Elmagyarázták, hogy a testeket nem sóval tartósították, hanem hónapokig füstölték egy „szellemházban". Ezután vörös agyaggal borították be őket, hogy megőrizzék szerkezeti épségüket, végül a dzsungelben lévő szentélyekbe helyezték őket.
Nimas azt is elmondta, hogy Pápua Új-Guinea ezen részén soha nem gyakorolták a kannibalizmust – ez az állítás ellentmond Higginson 1907-es leírásának, amely az anga embereket vérszomjas vademberekként ábrázolja, akik mohón felnyalták saját rokonaik beleit a füstölési folyamat során.
Ha azonban ez így lett volna, akkor miért nem fogyasztották el Higginson-t, egy egyedülálló és védtelen külföldit, aki közöttük élt?
Néhány titkot a halottak őriznek a legjobban
Indulás előtt még egy kérdést feltettem Dicksonnak: igaz-e, hogy a balzsamozók lecsapolták a holttestek testzsírját, és főzőolajként használták a bebalzsamozási folyamat során, ahogy azt Higginson és szinte minden, a múmiákról az elmúlt évszázadban írt beszámoló állítja?
Dickson arca dühös hitetlenséget tükrözött. „Tok giaman blo wait man (fehér ember hazugsága)" – válaszolta.
Néhány titkot talán a halottak őriznek a legjobban.
