Nemzeti minimum

Hányszor halljuk: nemzeti minimum. Jó lenne, ha lenne, de mi legyen az, és milyen legyen? 

Általában politikusok, politológusok, történészek és mindenféle „népek” emlegetik, de igazi választ soha senki nem ad, mert a nemzeti minimum mindenkinek mást jelent. Azonos vélekedés a rendszerváltoztatásról? (Ha ezt leírom, máris lesznek, akik a rendszerváltást, mások pedig a rendszerváltozást tartják a megfelelő kifejezésnek, leszámítva azokat, akik az 1989–1990-es „fordulatot” elit- vagy gengszterváltásnak tartják.) Hát akkor ebben sem jutunk el a nemzeti minimumhoz. 

De miben juthatnánk el? Mondjuk 1848–1849, 1956 megítélésében. A 19. század közepén a Magyar Királyságban történteket magam forradalomnak és szabadságharcnak tekintem, és soha nem írom, mondom azt, hogy elbukott – mert nem elbukott, hanem leveretett, mégpedig Európa két nagy birodalmának katonai túlereje által, más európai nagyhatalmak békés asszisztálása mellett. Ugyanígy asszisztáltak Európa – illetve akkor már a világ – nagyhatalmai 1956-ban a magyar népfelkelés, forradalom és szabadságharc idején, amely az 1848–1849-es forradalomhoz és szabadságharchoz hasonlóan nem elbukott, hanem leveretett. Igaz, akkor már elég volt hozzá egy világhatalom hadereje. Magam a hármas meghatározást – népfelkelés, forradalom, szabadságharc – tartom megfelelőnek 1956-tal kapcsolatban, amely egy folyamatot is jelenthet, de bizonyára vannak, akik ezt másként látják, és itt nem az ellenforradalmat kiáltókra gondolok.

Abban viszont talán egyetérthetünk, hogy a szovjet megszállás alatt álló Magyarország kommunista rendszere által néppé alázott magyarság a fejét felemelve ismét nemzetté vált. Nemzetté, amelynek a szabadság, az önállóság, a felebaráti szeretet ugyanúgy értéket jelentett – és jelent ma is –, mint a tisztelet és az elfogadás; ezzel együtt persze másként vélekedik egyes országokról, népekről, történésekről, mert érzi és érti, hogy az igazságot kisajátítani nem lehet. Nem is akarja, de azt elvárja, hogy mások se tegyék, főleg ne múltjával és jelenével kapcsolatban, mert ha azt elveszik tőle, és megkérdőjelezik a jelenét, akkor adódik a kérdés: vajon lesz-e jövője? 

Ha létezik nemzeti minimum, akkor úgy vélem, ebben a dologban kellene lennie. Nevezetesen, hogy Magyarországnak volt múltja, van jelene, és lesz jövője is, valamennyiünk közös örömére, megelégedettségére, utódaink és a haza javát szolgálva.

Nyitókép: Péterfy László: Memento (részlet) 
Fotó: Mandiner-archív