Minden egyes újabb nap egy nappal kevesebb van hátra az életünkből – ez közhely. De közelebb kerülünk-e közben az ukrajnai békéhez is? Ez foglalkoztatja a világot – Európát legalábbis mindenképpen – az elmúlt három évben, de Donald Trump beiktatása óta feltétlenül. Amikor letelik az első száz elnöki napja, be is nyújtják majd neki a számlát.
Trump egyelőre nem áll rosszul, megmozgatta annyira a hegyeket, hogy beindítsanak egy békefolyamatot, akármi sül majd ki a végére a dologból. Ha annak idején többször is békefolyamatnak lehetett nevezni az éppen aktuális közel-keleti nyűglődést, akkor az is megérdemel némi optimizmust, hogy az amerikai elnök legalább tárgyalásokra bírta Putyint és Zelenszkijt.
Várjuk, mi lesz a részleges tűzszüneti tervből, kiterjeszthető lesz-e hosszabb és teljesebb formában is? Egyáltalán nem meglepő, hogy az oroszok – mint értésre adták – nem fogadnának el „békefenntartókat” NATO-tagállamokból. Az ilyen felvetés inkább azokat minősítette, akik előálltak vele, tekintve, hogy az orosz–ukrán konfliktus elmúlt évtizedeinek lényege: Moszkva ellenáll annak, hogy a Nyugat bármilyen politikai szerepet játsszon a hátsó kertjében. Viszont pozitívum, hogy az oroszok késznek mutatkoznak valamiféle rendelkezésre, ami nem meglepő annak fényében, hogy nekik is napi több száz millió dollárjukba kerül a háborúskodás, aminek terhétől már szívesen megszabadulnának. Arcmentéssel persze, nem szégyenben maradva.
A realista gondolkodást legfeljebb hírből ismerő nyugat-európai tényezők ugyanakkor tovább tömnék Ukrajnát fegyverrel, szítanák a háborút, miközben napnál világosabb, hogy Kijev nem tud érdemben javítani a pozícióin, csak további veszteségeket szenved el. De – előbb vagy utóbb, remélhetőleg minél előbb – az élet kikényszeríti a békepártiak igazát, utólag is igazolva azokat, akik a 2022-es orosz agressziót nem tagadva, de a valósággal számot vetve régóta a háború mielőbbi lezárását sürgetik. Hazánk élen jár ebben.
