Évtizedek óta figyeli az ember, ki mond nagyobbat a Kádár-korszakról. Az egyik oldalon – utólag elmesélve – néhányan ellenálltak, de miután ők nincsenek sokan, több szó most ne is essék róluk. Hiszen ott a másik ember, aki illedelmesen befogta a száját, rendszerint azért, mert kellett a víkendház, a szakszervezeti beutaló, a soron kívüli sumákolás, a „protekció”, a kis Polski meg persze a hit, hogy Kádár jót akar, működik itt minden, azért ez nem az NDK, kispajtás, kacsintott az illető, majd meghúzta a langymeleg Kinizsi sört.
Aki utólag kétli, hogy hazánkban milliószámra kívánták volna a rendszerváltozást az emberek 1989-ben, alaposan téved. A hajó végül is nem azért merült el, mert a partról felrobbantották, hanem zátonyra futott, így menthetetlenül elsüllyedt. A társadalomban valaha forrt indulatok lassan elcsendesedtek az 1980-as évekre, jövőkép nem volt, legfeljebb pillanatnyi érzések, vágyak.
Hogy a belvárosi értelmiség mindebből semmit sem érzett, nem számít, nekik sem akkor, sem ma nincs fogalmuk arról, hogy éppen mi a legkisebb többszöröse az ország népének Szentpéterfától Vésztőig. Arról tehát, hogy valójában milyen volt a Kádár-korszak, hogyan dübörögtek a mindennapok, mit éreztünk, hogyan festettünk kívül-belül, mindannyian csak töredékes emlékeket őrzünk, ráadásul különbözőeket.
Akkor most hadd mondjam el röviden, szerintem milyen volt a Kádár-korszak. Egészen pontosan a hetvenes–nyolcvanas évek, hiszen az első másfél évtizedről fogalmam sincs, nem éltem át. A Kádár-korszak második fele mindenekelőtt unalmas, szürke és jellegtelen volt, vörös diktatúra némi szabadságfokkal megspékelve (ennek egyetlen oka az 1956-os forradalom), kiszámítható, bürokratikus és minden szintjén lassan rothadó.
Aki ma diktatúrázik – mert mondjuk nem drogozhat szabadon vagy nem ronthat meg fiatalkorúakat nyílt színen –, talán elhiszi a sajtó hazug részének, hogy a Kádár-korszakban egy pofon sem csattant el. Elcsattant, bizony. Még az 1980-as években is következmények nélkül pofon vert a rendőr, ha a művház mellett álldogáltál, és nem tetszett neki, hogy momentán ott vagy. Ha pedig jártattad a szádat, simán kizártak az egyetemről és a felsőoktatásból.
A hadseregtől a bulikon át a munkahelyedig mindenütt besúgók figyelték és jelentették, hogyan vélekedsz a világról.
A hanglemeziparban néhány félkretén döntött arról, kinek lehet nagylemeze, milyen szövegeket kell betiltani. Az irodalompolitikában az utolsó pillanatig – sőt még azon túl is – dívott a marxista ízlésdiktátum, aki nem simult a rendszerbe, azt megfenyegették, száműzték az irodalomból. Mindez és ezer más deformáció tény tehát, de ma nyilván sokkal jobb azt sugallni, hogy Kádár szerette a népet és a szabadságot. Valójában az állam propagandakirendeltségei évtizedeken át olyan szólamokat zengtek, amelyről keletkezésük pillanatában mindenki tudta, hogy ordas hazugságok.
Mindenki tudta? Olvasgatom a Rolls Frakció zenekar egykori dalszövegét.
„Szabad vagyok! – mondta a majom a rácsnak. Én nem! – mondta a rács. – Engem majmok közé zártak.”
Igen: ez a Kádár-korszak. Nem pontos, hanem hajszálpontos látlelet. Ha valaki nem értené pontosan – mert nem élt valóságos diktatúrában –, hadd segítsek. Arról szól, hogy vannak emberek ebben az országban, akik szabadnak hiszik magukat, és önfeledten hirdetik másnak a boldogságukat. Aztán vannak olyanok, akik arra figyelmeztetnek, hogy egy frászt vagyunk mi szabadok, ráadásul aki látja a valóságot, a leigázottság mértékét, annak olyan vak és ostoba emberekkel kell együtt élnie, mint mondjuk te.
Majom és rács. Mindig erről szólt a történet. Mese az igazságos Mátyásról, de csak utólag, mert a maga idejében halálra adóztatott minket. Parasztlázadásról, amely nem az „urak” ellen vagy a szabadság oltalmazására irányul, hanem arra, hogy tökrészegen felgyújtsák a kastélyokat, bezabáljanak, és új királyt válasszanak maguknak a bozótos szélén. Ők szabadok vagy áldozatok? És vajon az, aki a majomról és a rácsról megfogalmazta ezt a mesét, felrázta, kiigazította, felszabadította az ország népét az 1970-es, 80-as évek fordulóján?
Dehogyis. Az ország hatalmas többsége változatlanul istenítette addigi bálványait, röhögött (és ma is röhög) Hofin, bámulta a csöcsöket a Szuperbolában, hallgatta Ipper Pál kommentárjait, és valóban őszintén hitte, hogy ez volna a szabadság. Hogy miért nem érintkezhet szabadon a nyugatiakkal, miért nincs rendes fizetése, miért nincs voltaképpen semmije a szovjet mintájú állami könyöradományokon kívül, nem érte fel ésszel. 1956 elszelelt, 1981 megfeneklett, aztán pedig felrobbant a világ, de nem a relatív hazai többség, hanem amiatt, hogy a ruszkik és az amerikaiak váratlanul lezárták a hidegháborút.
Aki átélte a kései Kádár-korszakot, már gyermekkorában elveszítette az illúzióit. Pontosítsunk: általában tudja, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Egy részük menthetetlenül majom, egy másik pedig rács. Magyarázni közös sorsunkat érintő ügyekről, megértetni velük, hogy mi a tét, mi a bűn és mi a szabadság, részint kötelessége a szellem embereinek, másrészt nyilvánvalóan felettébb bonyolult ügy. Ennek ellenére a tapasztalat azt mondatja velünk, hogy reménytelen helyzetek a közéletben sincsenek. 2010 óta például szárba szökkent, amiről hosszú időn keresztül csak álmodoztunk.
Ma modern, erős, nemzeti Magyarország épül, és szó sincs arról, hogy a mostani helyzetet bármiért elcserélnénk. Aki sutba vágná ezt a másfél évtizedet, vagy semmit sem érzékelne az őt is elborító szennyáradatból (hiszen majomnak született, cselekvő akarat nélkül él), vagy keservesen megbánná, hogy a rácsnak prédikált ahelyett, hogy a saját sorsán segített volna. Csakhogy aki nem majom, már most is szolgálhat egy felettébb fontos tanáccsal: utólag már késő. Ha mondjuk a lakosság húsz százaléka frissen érkezett, és nem akar beilleszkedni, nem beszéli az államnyelvet, valamint a fegyveres szárnyuk nem demokráciát, hanem mondjuk kalifátust akar, már nincs mit tenni. Akkor merő ostobaságból felemésztettük a saját és utódaink jövőjét, átadtuk a terepet, és többé nem élhetünk a saját civilizációs normáink, hagyományaink szerint.
És ez csak egyetlen példa.
Az ország népe nem spórolhatja meg a gondolkodást, mert ha belesüppedünk a celebbaromkodásokba, ha idióta vagy rosszindulatú véleményvezéreket böngészünk egész álló nap, ha valóban elhisszük, hogy a tudás átok, a pofázás pedig erény, akkor majomnak szegődünk.
Annak pedig rendszerint az a vége, hogy lepottyanunk a fáról, bármilyen ügyesen is egyensúlyoztunk addig az ágakon.
Pedig a rácsnak ott kell állnia. Azért is, hogy mindig a szabadságra emlékeztessen: hogy eddig, és ne tovább. Valamint azért, hogy feltartóztassa mindazt, ami a majmoktól bátran tanyát verhetne mindenütt, ahol közös életre rendezkedtünk be. A rács hallgat, de szívós és örökké áll. Legyél rács, és soha ne alkudozz a majmokkal, ha megteheted! Rájuk is vigyázol, értük is dolgozol, ha döntesz olyan ügyekben, amelyeket ők – bölcsesség, ész, erkölcs vagy tudás híján – képtelenek elfogadni. Ha valamit, ezt tényleg megtanulhattuk a Kádár-korszakból.
