Aki ide belép, nyomtalanul eltűnik

Envaitenet egy kis sziget a Kenya északi részén elterülő Turkana-tóban, és arról hírhedt, hogy aki oda belép, nyomtalanul eltűnik. Az európaiak 1888-ban fedezték fel a tavat, amikor a magyar utazó, Teleki Sámuel és osztrák barátja, Ludwig von Höhnel felfedezőútjuk során rábukkantak. Az osztrák koronaherceg tiszteletére Rudolf-tónak nevezték el.

Az Geography Journal 1894-es kiadásában John Walter Gregory kutató arról számolt be, hogy a helyi legnagyobb törzs, a szamburuk nyelvén a tó neve Basso Narok, ami „Fekete Tavat" jelent.

Az elátkozott sziget

A brit gyarmatosítás idején a tó megőrizte európai nevét, továbbra is Rudolf-tónak nevezték. 1975-ben, miután Kenya elnyerte függetlenségét, Mzee Jomo Kenyatta elnök rendeletben átnevezte Turkana-tónak, a környéket lakó törzs tiszteletére.

A tó partjától körülbelül 8 kilométerre található Envaitenet a Turkana-tó legnagyobb szigete, 11 km hosszú és 5 km széles. A helyi törzsek nyelvén az "" jelentése: "Nincs visszatérés". Nem véletlenül. A sziget lakatlan, s bár a környéken sok őslakos törzs él, senki sem mer letelepedni rajta, mert az a hír járja, hogy a sziget átkozott.

Ez persze nem mindig volt így. A legenda szerint 1630-ban telepedtek le itt először emberek. A közösség fokozatosan növekedett, de egyre több furcsaságot tapasztaltak. Annak ellenére, hogy a szigeten kedvezőek voltak az éghajlati feltételek, nem éltek rajta állatok.

Emellett rejtélyes módon több simára csiszolt barna kő időnként eltűnt, majd újra felbukkant. A legfurcsább jelenség azonban az volt, hogy amikor a Hold sarló alakúvá vált, rémisztő sikolyok visszhangoztak a szigeten.

A lakók idővel egyre furcsább látomásokról számoltak be: különös, emberszerű lényeket láttak, amelyek után órákig mozdulatlanná dermedtek és képtelenek voltak beszélni. Ezeket az eseményeket mindig tragédiák követték – rejtélyes mérgezések, súlyos balesetek, fulladásos halálesetek.

Voltak, akik arról meséltek, hogy hátborzongató, torz lények jelentek meg előttük egy pillanatra, majd nyomtalanul eltűntek. A legszörnyűbb azonban az volt, hogy gyerekek tűntek el szinte a szüleik mellől – és soha többé nem kerültek elő.

A szellemfalu 

A sziget lakói közül sokan nem bírták tovább a megmagyarázhatatlan jelenségeket és elhagyták a szigetet. Envaitenet lakói gyakran keltek át a szárazföldre, hogy kereskedjenek, de egy nap egyszerűen eltűntek. A legenda szerint soha többé nem tértek vissza.

Két helyi férfit annyira nyugtalanított a dolog, hogy úgy döntöttek, átkelnek a szigetre, hogy utánajárjanak, mi történt a szomszédaikkal. A látvány, ami ott fogadta őket, rémisztő volt: a falu teljesen elhagyatott volt, a kunyhók leégtek, és a parton rothadó halak hevertek.

A két férfi azonnal visszatért a szárazföldre, és megesküdtek, hogy soha többé nem teszik be a lábukat a szigetre. Amikor elmesélték, mit láttak, a helyieket rettegés töltötte el. Attól tartottak, hogy aki visszatér a szigetre, az ugyanarra a sorsra juthat, mint az eltűnt lakók. Azóta senki sem mert visszatérni Envaitenet szigetére – csak a madarak szállnak rá néha...

Úgy tűnik, az átok továbbra is él

Egy másik történet 1935-ből két kutató rejtélyes eltűnéséről szól, akik a brit felfedező, Vivian Fuchs tudományos expedíciójának tagjai voltak. Fuchs ugyanis két társát, M. Sheflist és B. Daysont küldte az Envaitenet-szigetre. Napokon át minden a terv szerint zajlott: a kutatók minden este a megbeszélt időpontban fényjeleket adtak a parton, jelezve, hogy minden rendben van. Aztán a jelzések váratlanul abbamaradtak.

Két hét csend után az expedíció tagjai aggodalmukban mentőcsapatot küldtek a szigetre, ám a kutatók nyom nélkül eltűntek. Megdöbbenésükre egyetlen nyomot sem találtak, amely arra utalt volna, hogy Sheflis és Dayson egyáltalán ott jártak.

A helyi hatóságok bevonásával repülőgépes keresést is indítottak, és a térség legbátrabb harcosai, az El Molo törzs ötven tagja nagy jutalom fejében átkutatta a sziget minden szegletét. Ám sem emberi maradványokat, sem a kutatók személyes tárgyait nem találták meg.

1950-ben a rejtély megismétlődött. Néhány bátor helyi lakó – a sziget hírhedt múltja ellenére – mégis megpróbált letelepedni itt. Lassanként egy kisebb település alakult ki, és a lakók rokonai, barátai is egyre gyakrabban látogatták meg őket. Egy ideig minden rendben volt – de nem sokáig. Egy nap újabb látogatók érkeztek a szigetre, ám ott már csak elhagyatott otthonokat és megromlott élelmiszereket találtak. A lakók nyomtalanul eltűntek.

A keresés ezúttal sem vezetett eredményre, és a rémült emberek azonnal elhagyták a szigetet. Azóta senki sem mert visszatérni, és legalább húsz embert hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottak.

Mi történhet a szigeten?

Az Envaitenet-szigetről szóló egyik legenda szerint a föld mélyén egy alagút található, amely időnként tüzet okád. A helyiek szerint ez a tűz a föld mélyén élő isten haragjának megnyilvánulása. A szigetet behálózó mély járatok ezt a hiedelmet támasztják alá.

Az El Molo törzs tagjai egy másik rejtélyes jelenségről is beszámoltak: egy ragyogó, misztikus városról, amely sűrű ködből bukkan elő. Leírásuk szerint ilyenkor mindenfelé színes fények villannak fel, és romok között jól megőrzött tornyok tűnnek fel. Az egész látványt pedig egy hátborzongató, gyászos dallam kíséri...

A hang eleinte lágy és finom, ám fokozatosan élesebbé válik, és fejfájást okoz. Az ilyen jelenségek után a törzs tagjai hosszú ideig egy ismeretlen betegségben szenvedtek, amelyet izomfájdalom, étvágytalanság, hányás és a látás hirtelen romlása kísért.

Azok, akik meglátogatták a szigetet, majd visszatértek a szárazföldre, arról számoltak be, hogy a hely különösnek tűnt: nem voltak sem állatok, sem madarak, csak rendkívül buja növényzet, szokatlanul élénk smaragdzöld árnyalatban. A dombok simák voltak, mintha kifényesítették volna őket, és barna kövek tűntek fel és tűntek el rejtélyes módon.

A bennszülöttek szerint minden újholdkor vérfagyasztó sikolyokat lehetett hallani – állati vagy emberi hangokat, amelyek hosszú, nyomasztó jajgatássá váltak, néha percekig, máskor egy teljes órán át.

Idővel a sziget egyes részei teljesen elérhetetlenné váltak az emberek számára, mert a természet visszahódította őket. A fák ágai szorosan egymásba fonódtak, és olyan keménnyé váltak, mint a kő, végleg elzárva az utat a belső területek felé.

Azok, akik a szigetre merészkedtek, gyakran súlyos sérüléseket szenvedtek, rejtélyes betegségek áldozatai lettek, vagy – annak ellenére, hogy kiváló úszók voltak – megfulladtak.

Ez a félelem táplálta a hiedelmet, hogy a szigetet félelmetes szörnyek vagy kannibálok lakják, olyan lények, amelyek egyetlen ismert állatra sem hasonlítanak. A legenda szerint ezek a lények a legváratlanabb pillanatokban tűntek fel az emberek előtt, és ilyenkor a túlélést csupán a gyors menekülés biztosíthatta.

Más elméletek

A sziget nem éppen ideális hely az emberi élet számára. A Turkana-tó a világ legnagyobb nílusi krokodilpopulációjának ad otthont, számukat mintegy 14 ezerre becsülik, és egyes példányok meghaladhatják az 5 méteres hosszúságot is. A sziklás partokon skorpiók és szőnyegmintás viperák élnek. Egykor vízilovak is voltak itt, de a vadászok kiirtották őket. Nem csoda, hogy növényevő állatok nem találhatók a környéken.

Ráadásul a sziget vulkanikus eredetű, így a talajból mérgező gázok szivároghatnak, földrengések történhetnek, és a föld bármikor megnyílhat az emberek lába alatt.

A múltban szudáni rabszolga-kereskedők gyakran portyáztak ezen a területen. Egy helyi történet szerint egy család a tó partjáról a szigetre menekült, hogy elkerülje a rabszolga-kereskedőket – és soha többé nem hallottak róluk. Később a rokonaik és szomszédaik utánuk indultak, de ők is nyomtalanul eltűntek.