A 80 éves Jupp Heynckes győzelemre született

1945. május 9. A Reichstag tetején már szovjet zászló lobog, Hitler öngyilkos lett, a második világháborúnak és a náci Németországnak néhány órája vége. Moszkvában a mai napig ez a győzelem napja, pusztán azért, mert amikor május 8-án Berlinben 23 óra volt, a szovjet fővárosban már hajnali 1 és május 9. Az észak-rajna-vesztfáliai München Gladbachban (akkor így hívták, 1950-től a bajor fővárostól való megkülönböztetés végett Mönchen Gladbach, 1960 óta Mönchengladbach a hivatalos neve) Frau Heynckes egészséges kisfiúnak ad életet.

Juppnak. Akiből aztán a Bundesliga egyik legrettegetettebb gólvadásza lett, aki ipari mennyiségben küldte a labdát az ellenfelek kapujába, nem véletlenül lett a BEK-ben, a KEK-ben, az UEFA-kupában és a német bajnokságban is többször gólkirály, márpedig az utóbbiban ez egyet jelentett azzal, hogy valaki a műfaj világszerte többször megkoronázott királyát, a nagy kortársat, Gerd Müllert is képes lepipálni.

A született gladbachi srác 1965-től már a Bundesligában nyomta, igaz, 1967 és 1970 között Hannoverbe szerződött, ám a hetvenes években eljött az ő ideje. Visszaigazolt szülővárosába, ahol Udo Lattek keze alatt szenzációs csapat formálódott, Berti Vogtsszal, Rainer Bonhoffal, Günter Netzerrel, később Uli Stielikével, Alan Simonsennel. Négyszer is elcsípték a Bayern elől a salátástálat, de nyertek Német Kupát és UEFA-kupát is, az 1977-es BEK-döntőben pedig csak a korszak vitathatatlanul legjobb európai klubcsapata, a Bob Paisley dirigálta Liverpool tudta felülmúlni őket. Heynckes a Bundesligában 220-szor talált be (meccs/gól átlaga 0.6), ezzel az öröklistán Gerd Müller, Lewandowski és a schalkés Klaus Fischer mögött a negyedik, és ez még sokáig így lesz, hiszen az aktív játékosok közül a búcsúra készülő Thomas Müller van hozzá a legközelebb a maga 150 góljával. A válogatottban 39 meccsen 14 gólig jutott, ami nem kiemelkedő adat, de Gerd Müller és Uli Hoeness megbonthatatlan duója mellett-mögött ritkábban jutott szóhoz. De 1972-ből és 1974-ből így is Európa- és világbajnok.

Heynckes csillaga játékosként is fényesen ragyogott, 1967 januárjában ott volt a Schalkét 11:0-ra elgázoló Gladbachban (két gól volt az övé), ami óriási Bundesliga-csúcs volt – ezt javította meg élete utolsó bajnokiján, amikor 1978. április 29-én a Borussia Dortmund elleni 12–0-s káprázatból még utoljára öt góllal vette ki a részét, majd szögre akasztotta futballcsukát, miután konkrétan a gladbachi rajongók vállán töltötte az egész éjszakát.

De edzőként legalább ennyire vitte, sőt. Már 1979-ben a Mönchengladbach stábjában segítette szeretett mestere, Udo Lattek munkáját, ott ült mellette a kispadon a Crvena zvezda ellen megnyert UEFA-kupa-döntőben is, első vezetőedzői megbízását pedig már az év nyarán megkapta, és nyolc teljes idényen át maradt is a Borussia élén. De az igazi sikerek nem anyaegyesületében, hanem Madridban és Münchenben vártak rá. Annak, aki követi a futballt, nenm kell mondani, hogy milyen ingatag kispad a Realé és a Bayerné, ha nem nyersze meg mindent (is), könnyen az utcán találhatod magad. Heynckes ezt természetesen tudta, ugyanakkor azt is, hogy miként találja meg a hangot az amúgy nehezen vagy alig kezelhető sztárokkal. De neki sikerült, olyanok szelídített meg, és állította a közös cél érdekében az egység szolgálatába, mint Fernando Hierro, Robert Carlos, Raúl vagy Preadrag Mijatovics, akinek a góljával az 1998-as amszterdami BL-döntőben a Juventus elől sikerült 32 év után (!) Madridba vinni a BEK/BL-serleget. Münchenben Franck Ribéry és Arjen Robben mágikus duója hajtott fejet Heynckes előtt, amikor a 2013-as triplázás (BL, Bundesliga és Német Kupa) után elbúcsúzott, pedig a francia és holland szélső amúgy edzőket szokott reggelizni. De Heynckesnek behódoltak, holott a joviális mester többször is azt nyilatkozta, hogy Németországban a Bayern edzőjének lenni a második legkeményebb munkakör a kancelláré mögött.

Ki tudja, ha nem jelentik be előre, hogy 2013 nyarán távozik, és nem azzal a tudattal dolgozza végig a tavaszt, hogy már tudja, Pep Guardiola érkezik a helyére, azzal a Bayernnel további két-három BL-győzelem is összejöhetett volna. Heynckes viszont (miután Bastian Schweinsteiger felkérésére a triplázás után ezer ember előtt táncra perdült – utólag azt nyilatkozta, ez volt élete legérthetetlenebb döntése…) ment, Guardiola nagyjából újrakeverte a müncheni kártyát, és az Európa-verő csodacsapatból sikerült stabil elődöntős kiesőt faragnia. Tegyük hozzá, 2012-ben csupa ezüst, köztük az Allianz Arenában rendezett BL-döntőé jutott a Jupp-féle Bayernnek, amire maga Heynckes is azt mondta: ezt ritkán élik túl az edzők Münchenben…

A mester tizenkét éve gyakorlatilag nyugdíjba ment, igaz, 2017 októberében, amikor Carlo Ancelotti repült Münchenből, Uli Hoeness könyörgésére a nyárig még egyszer elvállalta a csapatot. Még felállította a 12 sorozatban elért győztes BL-mérkőzés rekordját, de 2018-ban úgy sem maradt, hogy Hoeness a fél világot nekiígérte az igenért. Azok után, hogy a triplázó Bayern élén 2013-ban az összes létező edzői elismerést besöpörte, a France Football 2019-ben minden idők 25. legnagyobb mesterének is választotta. De az őt megelőző kollégák közül a most 80 éves Jupphoz fogható játékoskarriert legfeljebb Johan Cruyff és Zinédine Zidane, esetleg Pep Guardiola és Carlo Ancelotti tud felmutatni.